Lekésett csütörtök
Amikor édesapám kórházba került, már lehetett sejteni, hogy hamarosan itt hagyja a földi világot. Egy csütörtöki napon érkezett a telefon, hogy haza kellene menni elbúcsúzni, én szombaton tudtam leghamarabb utazni. Apám aznap éjjel meghalt. Úgy, hogy én nem voltam ott, nem értem oda. A legnagyobb fájdalmat azonban nem ez jelentette, hanem az, hogy valójában már évek, évtizedek óta nem voltak valódi beszélgetéseink, amire különösen az utolsó együtt töltött napjainkon sóvárogtam nagyon.
Bezuhanó fény
A hívás a konyhában ért, a fiam és a lányom az asztalnál ültek, rám pedig olyan heves zokogás tört, hogy alig bírtam lélegezni. Lassan megnyugodtam, a gyerekekkel beszélgetni kezdtünk a nagyapjukról, hogy már nincs többé, de mennyi mindenre emlékszünk róla, majd és elindultunk a közeli játszótérre. A fák levelei közt átzuhant a fény, béke és nyugalom volt az egész világon, megérkezett valami teljesen váratlan harmónia.
Egyből kettő feloldozás
A flamingó, mint forma már korábban foglalkoztatott, egy flamingóm már volt, de tudtam, hogy most kerülnie kell mellé egy másiknak is. Addig kerestem a képet, addig játszottam az arányokkal, amíg létre nem jött a két madár közti dinamika, és egyértelmű nem lett: az apámat és magamat festem. A tekinteteinket. A búcsút. A saját feloldozásomat és az ő feloldozását. Ahogy elkészült a kép, kész lett bennem is a bizonyosság: rendben vagyunk.
A te megbocsátásod
A BÚCSÚ téged is a megbocsátásra hív. Kevés nagyobb ajándékot adhatunk önmagunknak és másoknak.
